Csücsörítés:
Lovunk ilyenkor nagyon furcsa, és ijesztő, de ennek is megvan az oka. A ló mélyen beszívja a levegőt, miután valami fontos illattal találkozott. S ilyenkor felső ajkát felefelé csücsöríti, füle pedig enyhén hátra fordul, mert ilyenkor a hallás csak a másodhelyre kerül.Ágaskodás:
Ilyenkora ló erőfölényét szeretné kimutatni, de ha lovas ül rajta, gyakran az ellenkezés miatt történik. Ha egy másik lóval csinálja ezt, az erőfölényen kívül az indulatot, erősebbséget akarja kimutatni.Felszabadultan mozgó ló:
A ló ha hosszabb ideig nem mozgott, vagy ha erejét akarja kimutatni, gyakran lebegősen üget, vagy vágtázik. Eselegesen az örömét is kifejezheti, például, egy ugratással, de az ellenkezést is jelentheti. A ló szabadban nem üget folyamatosan hosszú ideig, szívesebben lép vagy vágtázik. Ez az állapota képezi az egyetlen kivételt.Talán már láthattatok ilyen lovakat, és így már meg is tudjátok állapítani mért ilyen a ló.
Hempergés:
Bizony ha egy lovat hemperegni látunk, egyből odafutunk, és nézzük, hogy ezt az érdekes mozdulatot milyen boldogan végzi. Bizony a tisztálkodáson kívül, nagy élvezetet is nyújt a fekvő lónak. Sajnos ritkán, de szokott olyan is lenni, hogy ha lovas ül rajta, akkor is megcsinálja ezt. Ez azért van, mert ha épp lovagolnak, már jó ideje, és hosszan tartó az edzés, ilyenkor a lónak a szőre megizzad, és egyből lefekszik, hisz ez nagyon jól esik neki. Csak, hogy a lovas így leesik róla, és megfogni ngyon nehéz. Ilyenkor a segítség mindig jól jön...
Ember és állat kommunikációja
Az ember társas lény, s mai fejlettségének elérésében, illetve ahogy sokan (bár részben tévesen) megfogalmazzák, az "állatvilágból való kiemelkedésében" a kommunikációnak rendkívül jelentös szerepe volt. Régebben - eltekintve a népmesei "állatok nyelvétöl" - úgy véltük, hogy a kommunikáció képessége az ember egyedi tulajdonsága, s pontosan ez különbözteti meg öt az állatoktól. A különbözö állatfajok megfigyelésének, a viselkedéskutatásnak köszönhetöen ma már tudjuk, hogy valamilyen módon minden élölény kommunikál a környezetével, s ezen belül is kiemelten, valamilyen saját nyelvezeten "beszélget" fajtatársaival.Az ilyen állati kommunikáció megfigyelése is rendkívül érdekes következtetések levonására adhat alkalmat, még érdekesebb azonban az a mód, ahogy az azonos élöhelyeken osztozó különbözö fajtákhoz tartozó állatok kialakították a fajtaközi kommunikációs jelzésrendszerüket. Az afrikai szavannán legelészö zebracsorda képes megállapítani a közelében tartózkodó ragadozókról, hogy azok éhesek-e, avagy jóllakottak, s ha éhesek, vajon öket választja-e ki, vagy más zsákmányállat áll érdeklödése homlokterében. Ebben az esetben természetesen nincs szó arról, hogy mondjuk az oroszlánok ezt az információt meg akarnák osztani a zebrákkal - önkéntelenül is elárulják azonban viselkedésükkel, gesztusaikkal.
Ennél is érdekesebb a domesztikált állatok kommunikációja. Alapvetöen most is arról van szó, hogy az azonos életteret megosztó állatok - részben saját érdekükben - megtanulják egymás nyelvét, beleértve az emberét is. Természetesen arról szó sincs, hogy háziállataink elvont gondolkodásra lennének képesek, és megértenék ilyen jellegü közléseinket, igenis megértik azonban a rájuk vonatkozó, vagy számukra információtartalommal bíró jelzéseinket. Az emberrel folytatott kommunikációban különösen kitünnek a vadon is közösségekben, társadalmakban élö állatok, például a kutya, és a ló. Ennek oka egyrészt az, hogy eleve értelmes lények, másrészt kettöjüket évszázadokon keresztül használta az ember munkatársként, így a velük folytatott kommunikáció fontosabb volt, mint a többi háziállat esetén.
Vizsgáljuk meg kicsit közelebbröl ezen állatok, és az ember között kialakult kommunikációs sémákat. Felismerve azt a tényt, hogy mindkét állat alapjában véve közösségi lény, s mindkettönek van a fajtáján belül használt saját nyelve, elsö gondolatunk az lehet, hogy az ember, mint felsöbbrendü kommunikációra képes teremtmény, egyszerüen megtanulta ezen állatok saját, nyilván egyszerübb nyelvét. Erröl azonban szó sincs! Valójában az lenne a meglepö, ha így lenne. Miért is van szükség ugyanis a fajtán, a közösségen belüli kommunikációra? Tulajdonképpen azért, hogy minél kevesebb, az egyedek eröforrásait feleslegesen raboló torzsalkodásra, még kevésbé esetleg halálos küzdelemre legyen szükség, s mégis érvényesüljön az élövilág alapvetö müködésében világosan felismerhetö darwini rendezö elv, a szelekció, melyet röviden úgy fogalmazhatunk meg, hogy a legéletrevalóbb, a körülményekhez legjobban alkalmazkodó egyednek kell továbbörökítenie génjeit. Az emberrel folytatott kommunikációnak azonban alapvetöen más célja van, így más közlésekre, más jellegü információk átadására van szükség.
Ezek után nyilván az a megállapítás sem meglepö, hogy a kommunikáció érvényes jelzésrendszere függ attól, hogy az ember mire használja az állatot. Másként kommunikál a juhász a terelökutyával, mint a rendör az örzö-védö kutyával, más jelzéseket adunk a hátaslónak, mint az igásnak, stb. Az ember közlésére az állatok természetesen valamilyen módon reagálnak. Kijelenthetjük, hogy az ember annál hatékonyabban képes az állatot az adott szerepben használni, minél jobban odafigyel az állat jelzéseire, viszontválaszaira. Az állat sem bújhat ki ugyanis a böréböl, és nem képes levetkezni a saját fajára jellemzö közlésrendszerét, amellyel elárulja hangulatát, érzéseit, s amely lehetövé teszi jövöbeni cselekedeteinek rövid távú elörejelzését is.
Amennyiben valaki az ember és az állat közötti kommunikációt tranzitívként képzeli el, súlyosan téved. Bármilyen kitünöen megtanulja valaki a lovagláshoz szükséges, úgynevezett "segítségek" nyelvét, s bármilyen egyértelmüen is képes ezek segítségével közölni a lóval a saját akaratát, ez önmagában kevés. A ló ugyanis független, érzö lény, akinek saját akarata, és bizonyos fokú döntési szabadsága van. Valójában a maga fél-másfél tonnájával, sokkal fejlettebb izomzatával, gyorsabb reflexeivel bármikor könnyedén legyözhetné az embert. Tulajdonképpen kisebbfajta csodának is tekinthetjük, hogy ennek ellenére mennyire könnyedén hajlandó alávetni magát az ember akaratának, mennyire könnyen fogadja el az embert urának és parancsolójának.
Természetesen megvan ennek is a magyarázata. A ló alapvetöen zsákmányállat, amely táplálkozás közben (lévén le kell hajtania a fejét, s így nem tudja kémlelni környezetét) általában védtelenebb. Éppen ezért szervezödött csordákba, ezért alakította ki a közösséget - sokuk közül mindig van, aki éppen figyel, miközben a többi legel. Közösség esetén azonban óhatatlanul ki kell alakulnia egyfajta hierarchiának; minden társas lény esetén megfigyelhetjük, hogy vannak domináns egyedek, és vannak alávetettek. A legtöbbször bonyolult alárendeltségi viszonyokat láthatunk. Számos fajta esetén, így a lónál is, a magasabb rang, különösen a vezéri rang azonban felelösséggel, tehát nagyobb stresszel is jár. Ezt a felelösséget ezért a ló nagyon is szívesen átruházza másra, például az emberre is.
A felelösség ilyetén átruházása alapvetöen bizalmi kérdés. A ló bizalmát viszonylag könnyü elnyerni - az egyszer eljátszott bizalmat azonban szinte lehetetlen visszaszerezni. A lovasnak saját érdekében minél pontosabban meg kell ismernie lovát, és minél folyékonyabban kell beszélnie a nyelvét. Az ember és a ló együttmüködése során tehát a kommunikációnak interaktívnak kell lennie. Ezt az állítást akár általánosíthatjuk is, amely bármely állatokkal végzett tevékenység esetén igaz marad.
Vizsgáljuk most meg, hogy a lovas és a ló között milyen módszerek segítségével zajlik a kommunikáció. A lovas alapvetöen mozdulatokkal, érintéssel, testsúlyával, kisebb mértékben vezényszavakkal irányítja a lovát. A ló rendkívül értelmes állat, és ezen jelzéseket külön-külön is képes megérteni. A legtöbbször azonban egyszerre több jelzést adunk a lónak, aki az egymást megerösíti jelzésekböl sokkal gyorsabban és sokkal pontosabban érti meg a parancsot, mintha csak egyiküket adtuk volna. Természetesen össze is zavarhatjuk a lovat, ha több, egymásnak ellentmondó utasítást adunk neki. A ló erre úgy reagál, hogy sokkal tétovábban hajtja végre ezek valamelyikét, leginkább az általa legkényelmesebbnek vélt müveletet.
A ló kommunikációja alapvetöen testtartásból, illetve bizonyos egyszerü mozgásokból áll. A lovasok ezt például úgy fogalmazzák meg, hogy "átadja a hátát", vagy "hattyúnyaka van" - mindkettö biztos jele annak, hogy a ló elfogadja lovasát, és igyekszik végrehajtani az utasításait. A ló füle is rendkívül fontos információforrás. Ha lesunyja a fülét, akkor támadásra készül, vagy fenyegetve érzi magát - de mindenképpen valamilyen eröszakos cselekedetre kell felkészülnünk. Ha fülei tartósan elöre állnak, akkor valószínüleg nem figyel a lovasára, esetleg készül valamire - ilyenkor a lovas jobban teszi, ha különösen odafigyel. Ha a ló egyik füle nagyjából a lovas felé fordul, a másik füle pedig erre-arra fordul (idönként felcserélve a két fül szerepét), akkor a ló elfogadja lovasát, és figyel rá. A lovas ezt elö tudja segíteni azzal, hogy beszél a lóhoz, vagy más módon fenntartja a figyelmét. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit mond - a lényeg itt az intonáció, amellyel közölhetjük hátasunkkal érzéseinket, véleményünket - nyugtathatjuk, büntethetjük, figyelmeztethetjük öt egyaránt.
Míg az ember akár vezényszavakkal, akár csak a hangulatot közvetítö vagy felidézni szándékozó beszéddel is kommunikál, addig a ló viszonylag ritkán ad ki hangot az emberrel folytatott kommunikációja során. Elöfordul persze, hogy felnyerít - ez azonban a legtöbbször más lovaknak szóló jelzés. Ember esetén a "röhögés" nevü hangot adhatja ki kifejezett jelzési célzattal, legtöbbször megelégedettségét, vagy egy jól sikerült tréfa feletti örömét mutatva így ki. Ez a tréfa idönként meglehetösen "goromba" is lehet - jaj azonban annak az embernek, aki ilyenkor megbünteti a lovat! Valószínüleg hosszú idöre, talán örökre elveszíti vele a bizalmát. A ló ilyen értelemben ráadásul hosszú emlékezetü, és meglehetösen bosszúálló teremtés is. Képes a 10 éve nem látott embert is felismerni, és törleszteni neki a múltbeli sérelmekért.
A ló által adott hangjelzések hiánya is magyarázható azzal, hogy ö alapvetöen zsákmányállat, így nem célszerü túlságosan felhívnia magára a figyelmet. Egy ragadozó esetén más a helyzet, hiszen azok - például hajtás közben - sokkal gyakrabban adnak ki hangot. Valóban, ha megvizsgáljuk a szintén háziasított kutya jelzésrendszerét, sokkal több hangjelzést találhatunk benne - méghozzá olyan hangjelzéseket, amelyeket a kutya kifejezetten az emberrel való kommunikációhoz fejlesztett ki.
A ló és lovasa közötti kommunikáció fenti leírása természetesen a már betanított, szakszóval belovagolt lovak, és gyakorlott lovasok esetén igaz. Megfigyelhetö, hogy azok a belovagolt lovak, akiket kezdö lovasok betanítására használnak, sokkal kevésbé hajtják végre a lovas bizonyos utasításait. Egyes kezdökre jellemzö, hogy állandóan belekapnak a szárba - a ló számára ez a megállásra felszólító egyik jelzés. A kezdök által gyakran lovagolt ló azonban csak akkor veszi ezt megállító jelzésnek, ha más segítségek is erösítik a hatását, illetve ha különösen egyértelmü a jelzés (nagyon erösen húzzák a szárat).
A lovaglásnak megvan a maga saját, kialakult nyelve - azonban minden ember a csak reá jellemzö "akcentussal" beszéli azt. Bármely ló képes a lovas saját jelzésrendszerét gyorsan megtanulni, és az egyes lovasok között különbséget tenni. Ennek természetesen vannak korlátai. Ha egy lovat rászoktatunk arra, hogy a "csibész" felkiáltásra ugorjék be vágtába, akkor egy gyanútlan lovassal a hátán is megteheti ezt, ha egy általa parancsadóként elfogadott személy kiadja neki ezt a vezényszót. Mindenképpen megfigyelhetö azonban, hogy ló és lovasa között akkor a leghatékonyabb a kommunikáció, ha a lovat más nem lovagolja, a lovasa viszont sok idöt tölt el vele együtt. Az együtt töltött idö nem feltétlenül jelenti azt, hogy állandóan lovagolni kell a lovat, söt! A ló számára egy alapos lekefélés, esetleg lecsutakolás sokkal többet jelent, mint akárhány órai együttdolgozás (lovaglás). A lényeg az, hogy a lovas minél többet foglalkozzék a lóval - ez is része ugyanis a kettejük közötti kommunikációnak, és tovább erösíti a feltétlenül szükséges bizalmat.
Még érdekesebb a még be nem lovagolt lovak betanítása, amit - a dolog természetéböl adódóan - csak gyakorlott, és ilyen téren tapasztalatokkal rendelkezö lovas végezhet. Gondoljunk arra, hogy a ló, mint zsákmányállat, feltétlen meg kell bízzék abban, akit a hátára enged. A ló ugyanis ekkor már nem képes hatékonyan védekezni, de elfutni sem. Régen "betörték" a lovakat - mint a szó is mutatja, tulajdonképpen megtörték ellenállását, rákényszerítették a lovas elfogadására. Ma már sokkal jobb módszer áll ehhez rendelkezésünkre - s ezt a módszert a lovak társadalmának alapos megismerése, a ló saját fajtársaival folytatott kommunikációjának megfigyelése adta a kezünkbe.
Alapvetöen most is a ló bizalmának elnyeréséröl van szó. Ehhez - bármilyen meglepö is - elöször fenyegetnünk kell a lovat. Az ember erre alkalmas - fülünk állandóan lelapul, a ló számára "lesunyt fülüek" vagyunk, ami az ö nyelvén azt jelenti, hogy eröszakos cselekedetre készülünk. Ez hangsúlyozható azzal, hogy állandóan teljes testünkkel felé fordulunk, és fenntartjuk vele a szemkontaktust. Amennyiben egy ló helytelenül viselkedik a ménesben, a domináns egyed elsöként kiüzi onnan, majd pontosan a fenti gesztuscsoporttal tartja továbbra is távol. A kiüzött ló erre azzal reagál, hogy elkezd körözni a ménes körül, egyre lejjebb ereszti az orrát, esetleg elkezd "csammogni" (rágó mozdulatokat végezni). Ezzel tulajdonképpen azt közli, "én egy békés füevö vagyok, nem bántok senkit". (Csikóknál különösen gyakran figyelhetö meg a fenti megalázkodást jelentö gesztus.) Amikor az alfa egyed - aki mindig egy kanca, a "domina" - megbékél vele, akkor megszünteti a szembenállást, oldalával fordul felé, mire a kegyelmet kapott ló visszatérhet a többiek közé.
A belovaglás elött az azt végzö embernek is alapvetöen úgy kell viselkednie, mint az alfa egyednek. Ehhez olyan karámra van szükség, amely kizárja a külvilágot - a ló ugyanis társas lény, s ha senki más nincs, akkor az embert is hajlandó elfogadni társként, csak egyedül ne kelljen maradnia. Elsöként az - egyébként is bizalmatlan - ló felé kell fordulni, fenntartani vele a szemkontaktust. A ló egy idö után megalázkodik. Bizonyos idö elteltével el kell töle fordulni, és nem is szabad öt figyelni - a ló magától odamegy az emberhez, "csatlakozik". Ez a folyamat persze nem egy-két perc alatt zajlik le, de meglepöen hamar (fél/egy nap) alatt el lehet érni a csatlakozást. Ez még nem a belovaglás, legfeljebb a kezdete, de a bizalom kezdeti megszerzése, majd egyre nagyobb mértékü megerösítése után a megfelelö technikákkal, lehetöleg a pozitív megerösítés módszerével az is megkezdhetö. Az így felkészített ló viszont sokkal megbízhatóbb társunk lesz, mint az erövel betört - hacsak késöbb el nem játsszuk a bizalmát.
A fenti módszer leírása természetesen rendkívül vázlatos. Aki sikert akar elérni, annak minél gondosabban tanulmányoznia kell azt a nyelvet, amit a lovak egymás között beszélnek. Az ismerkedés kezdeti szakaszában erre azért van szükség, mert a ló még nem tanulta meg az ember nyelvét; márpedig ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamednek kell a hegyhez mennie. Még egy érdekes megfigyelésre érdemes röviden kitérni. A kérdés az, hogy bármely egészséges ember képes lehet-e a lóval folytatott kommunikációra. A válasz tulajdonképpen igen, de azzal a megszorítással, hogy azonos kommunikáció esetén is a ló az esetek nagy százalékában sokkal inkább képes alávetni magát egy férfinek, mint egy nönek. Ennek pontos oka nem ismert. Valószínüsíthetö, hogy itt is a férfiak és a nök alapvetö értékrendi és viselkedési különbségéröl lehet szó - a férfi azért fog inkább uralkodni a lovon, mert erre erös késztetést érez, mert eleve uralomvágyó. Nagyon sok kitünöen lovagló hölgy van, azonban öket a ló jobban partnernek tekinti, mint az azonos kvalitású férfiakat. Ettöl még végrehajtja az utasításait, de viselkedésén akkor is jobban tetten érhetö az idönkénti ellenszegülés, a "lázadás".
Ennyi ismeret birtokában akár meglepönek is vehetjük, hogy más állatokkal való több évezredes együttélés után miért hittük mégis sokáig azt, hogy "az állatok nem beszélnek" - miközben sokszor, sokan kijelentették azt is, hogy "a kutyám annyira értelmes, szinte megszólal". Ennek oka az, hogy sokáig csupán a szóbeli közlést tekintettük kommunikációnak. Ma már tudjuk, hogy az emberi kommunikációnak a testbeszéd a mai napig közel felét adja, megerösítheti vagy gyengítheti a szó által hordozott információt.
Elmondhatjuk tehát, az ember a háziasított állatok legtöbbjével kialakított egy olyan közös nyelvet, amelyet valamennyire mindketten beszélnek. A hozzá legközelebb álló két lénnyel, a kutyával és a lóval különösen gazdag szókincsü nyelven kommunikál. Megfigyelhetjük azonban azt is, hogy az állatok általában jobban beszélik az adott nyelvet, mint az emberek - még akkor is, ha az utóbbiaknak gyakran van dolguk ezzel az állatcsoporttal. Ahhoz képest, hogy egy embernek mennyi idöre van szüksége ahhoz, hogy többé-kevésbé képes legyen beszélni, vagy legalább megérteni a lovak nyelvét, a ló sokkal gyorsabban elsajátítja az ember által rákényszerített nyelvet. Ilyen értelemben véve tehát úgy tünik, az állatok értelmesebbek nálunk. Ez a gondolat talán eretneknek tünik, de valószínüleg érdemes lehet eltünödni rajta, valóban így van-e, s valóban ezt akarjuk-e.
